A képeket készítették: Boronkay Soma, Boross Martin, Néder Panni, Vécsei Anna, Magdalena Hueckel, Cristophe Reynaud de Lage, Jean-Pierre Stoop  

 

 

Persze, hogy megírom a lezárást, mondtam reggel. Illetve rendben van, írhatok egy lezárást, miért is ne? Ezt gondoltam délután. Aztán erősen próbáltam nem rágondolni. Néha mégis bemászott a fejembe a gondolat, mint egy kis kukac. (Ez a hasonlat nem érdemel magyarázatot, mert semmi alapja. De nincs is rá szükség. Bizonyos elháríthatatlan gondolatok olyanok, mint a kukacok, ezt mindenki tudja.) De nem, nem írom meg este, inkább pókerezzünk. De csak mert az olyan közösségi dolog, és az jó. Együtt kell csinálni valamit, mindjárt hazamegyünk. Fél négykor még lemegyünk cigizni az Intézet elé, a kalapos lány mellé. A nemdohányzók is, az egész kis közösség. A minitársadalom. Eszter és Anna, a milliárdosnők, és a többi pór – a csórók, a kuporgató kispolgárok, a banki hitelből muzsikáló tücskök. A póker olyan szörnyen igazságos, pont mint az élet. Biztos ezért vagyok ilyen szomorú, gondolom. Aztán hálistennek jön a kukac: micsoda megkönnyebbülés, ezúttal nem az ostoba moralizálás hajnali örvényébe zuhantam bele, a szememben ezek nem a világfájdalom sekélyes könnyei, nem!!!! Egyszerűen nem akarom megírni a lezárást, szomorú vagyok tőle, rettegek, nem és nem és nem. Szót kérek: kedves polgártársak, van egy kis bajom, félek, hogy nem fogom tudni elvégezni a feladatot. Kedves Polgártárs, a feladat az feladat, önként vállalt társadalmi kötelesség, vegyen erőt magán.

Na, pont nem ezt mondják. Hogy igazából mit válaszoltak, az ebben a formában leírva nem túl érdekes. A kontextus a lényeg, és az eredmény. A kontextust már mindenki érzi, legalábbis remélem. Ha nem, akkor az vagy a mi hibánk, vagy nem olvastatok elég figyelmesen. (Elnézést mindenkitől, aki nem szereti, hogy letegezem. Tényleg elnézést, de egyszerűen nem tudtam máshogy megoldani. Illetve csak nagyon bénán.) Lényeg, hogy akkor ez már veszett fejsze nyele. Mivelhogy ez a lezárás, ugye. Egyébként meg a kontextusból következik az eredmény. Hogy reggel úgy keltem fel, hogy lássunk neki, menjen az a blog. Ha szomorú lesz, hát szomorú lesz. Merthogy pont erről van szó.

Tegnap reggel. Nyolckor kelés, piacra megyünk, meg van beszélve. Hejde nincs kedvem felkelni, ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül, de hát megbeszéltük. Meg a piacot különben is imádom. A többiek kába arcából erőt merítek, megkockáztatom, ihatnánk egy kávét előtte… Ihatnánk, persze, de tekintettel kell lenni a nemkávézókra, legyen ez egy kompromisszum, egy takeaway. Gyors menetoszlop halad a piac felé, a piac ezúttal nem üzemel, de nem adjuk fel, ne adjuk fel, másik piac, gyors menetoszlop a másik piacra, egyúttal turisztikai félóra, jaj istenem de utálom ezt, a ritmustalanságot, az egymás ritmusának fel-nem-fogását, a turisztikát, a célokat, a piacot, az eladókat, akik le se szarják az embert, a rohanást, az értelmetlen célokat, a nagyvárost, a feszültséget, a saját flegmaságomat. Aludni kell, anélkül meghalok.

Kisimult babapopsi-arcú ébredés délután, körülöttem négy-öt hasonlóan kisimult babapopsi. Együtt megyünk a bolhapiacra. Aztán séta a Montmartre-on. A turisztikailag felajzhatók élvezik az ajzószereket, a többiek békésen várakoznak, beszélgetnek, értelmetlen dolgokat csinálnak.
Mintha Avignonban lennénk.

Mit jelent ez a mondat? Ezen gondolkodtam ma reggel zuhanyzás közben. Merthogy erről kellene ma írni. A lezárást. Az összefoglalást. És igazából rájöttem valamennyire, azt hiszem. Nem írok lezárást.

Az Avignoni Fesztivál Európa legrangosabb színházi fesztiválja. A büdzsé és a mentalitás lehetővé teszi, hogy kinyomjanak egy ingyenes kiadványt a két igazgató és az idei társult művész levelezéséből. Az első darabot olvastam a több százból, még Monfalván. Ijesztő, eksztatikus, megerősítő élmény más szövegében arról olvasni, amin az ember hetek óta rágódik. Lefordítok egy bekezdést. Mert szerintem ezt jelenti Avignon, Párizshoz képest, Budapesthez képest, a normál életünkhöz képest. (Meg az ember úgyis mindig arról ír, ami egyébként is foglalkoztatja, mindegy, hogy mi az ürügy. Most legalább bevallottan. Viszont úgyse tudnám jobban megfogalmazni.)

Sokféleképpen lehet azt mondani: egyszer volt, hol nem volt. De igazából nem is a hogyan a fontos. Az a lényeg, hogy ha valaki ezt kimondja, rögtön összefüggést teremt, a „kezdet-közép-vég” összefüggését. Ez annak ellenére nem jelent számunkra problémát, hogy pontosan tudjuk: az életben valójában egyáltalán nincs összefüggés.

Nézz csak rám: azért születtem Libanonban, hogy aztán megismerjem a kanadai hideget? Hol itt az összefüggés? De pont erről van szó. Fojtogatjuk a sorsot, hogy kipréseljünk valamit, egy összefüggést, nem vakságból, inkább gőgből. Az örömöt mindig a szomorúság elé helyezzük, mindig.

Ezt írta Wajdi Mouawad 2007. július elsején, pénteken. Ezzel értettem-éreztem egyet 2009. július tizenötödikén, szerdán. Ennyit a lezárásról. A gyerekkori naplómat se fejeztem még be. Bármikor folytathatom onnan, ahol abbahagytam. Írhatok egy második mondatot, ha egyszer megtalálom a megfelelőt, ami passzol az után, hogy kedvesnaplóm! Vagy hagyhatom üresen is. Ez benne a jó.  

Marsalkó Eszter

 

 

 

 A képeket készítették: Balassa Eszter, Néder Panni

 

 

 

Pályázati anyag a 2010-es évi Katona József pályázatra

Pályázó neve: Boronkay Soma
Címe: 8923 Nemesapáti, Rákóczi utca 22.
E-mail cím: papa@gmail.com

Pályázati anyag címe: „Az én tengerem”
Pályázott összeg: 15.000.000 ft

Fernando Pessoa Tengeri óda (Ode maritima) című költeményével kamasz koromban találkoztam először. Akkor még Zalaegerszegen laktam, soha életemben nem láttam a tengert, mégis mélyen érintett Pessoa költői fantáziája. Azóta vágyom arra, hogy egyszer előadhassam eme remekművet. 2009-ben láttam Claude Régy, francia rendezőmogul Ode maritime című előadását, mellyel ugyan nem voltam megelégedve, de sok ihletet adott. Meggyőződésem, hogy én képes vagyok egy ilyen színvonalú, sőt talán nívósabb előadást létrehozni. Ezt szeretném bebizonyítani.

Előadásom egy fesztivál-előadás lenne, csak tengerparti városokban adnám elő, nyáron, elsősorban a Mediterráneumban. A bemutató a Thesszaloniki Nyári Játékokon lesz (σψίωήΩΦίλμςήρ). Amennyiben ilyen még nem egzisztál, létrehozom. Rajtam kívül Luc Bondy, Katie Mitchell, Katarine Wiedemann, Frank Castorf, Anatolij Vasziljev, Eirik Stubø hozná egy-egy előadását.  Christoph Marthaler avignoni elfoglaltsága miatt sajnos nem tud részt venni, de támogatja kezdeményezésemet, és később mindenképp csatlakozni fog a programhoz. Minden előadást tíz-tíz alkalommal tűznénk műsorra.

A pályázott pénzből finanszírozni tudnám az előadás létrehozását – természetesen a fesztivál létrehozására Európai Unió-s forrásokra is pályáznánk, mivel ez egy nemzetközi koprodukció. Az előadás rendezője és egyetlen szereplője én magam lennék. A fénytervezés feladatát is magamra vállalom. A díszletet és jelmezt Néder Pannika készíti. Segédrendező Boronkayné M. Diána Eszter, a tolmácsolási feladatokat is ő látja el. Feliratozást az előadásom során kerülném, a magyar szöveg hangzása és különleges intonációm minden nemzet fiainak érthetővé teszi Pessoa gondolatait. Mivel ez egy utazó előadás, Európa sok városába fogok kapni meghívást, sőt reményeim szerint Floridába is, a pályázott összeg jelentős részét egy vadonatúj Audi A8-as megvásárlására költeném, mellyel az egész stáb és a kelléktár utaztatható lenne.

Az előadás szinopszisa:
Mivel Pessoa egyes szám első személyű elbeszélője egy kikötőben bámulja a tengert, ezért nem tudok más közeget elképzelni előadásomhoz, mint egy mediterrán kikötőt. Arcomat megcsapja a sós szél szaga, szőke középhosszú hajam lengedez a lágy esti szellőben. Az előadást kizárólag este adnám elő, mikor már nincs a mediterrán forróság – szívproblémáim miatt nem bírnám sokáig a tűző napon. Állok arccal a kikötő felé. Érzem a tengert. Ő is érez engem. Mintha belém futnának a hajók. Sokáig csendben nézzük a tengert. A nézőkkel együtt hangolódok rá. Jó sokára megszólalok. Lassan, komótosan, minden szót, sőt betűt ízlelgetve. Aztán mintha kiköpném őket. A naplemente és az esti szürkület tökéletes díszlet Pessoa szövegéhez, nem is kell semmi más. A lényeg a szavak áramlása, ahogyan először az én elmémen, majd később a közös lelkületnek köszönhetően a nézők agyán is átáramlik minden. Az előadás tervezett időtartama 15 óra: naplemente előtt kezdeném, az első, egyórás szünet szürkületkor lenne, (kb. 22 óra) a következő szünet nagyjából hajnali kettő körül, ekkor lenne egy hatalmas orgiával egybekötött közös vacsora, különféle kulináris dolgokkal. A hajnali napfelkelte vetne véget az előadásnak, a nézők megtisztult lelkülettel, friss elmével távoznak majd, de szinte biztos vagyok benne, hogy az előadás meditatív volta miatt többen visszajönnek megnézni, és messze földre viszik Magyarország hírnevét.

Amennyiben nem kapom mg a megpályázott összeget, hanem ne adj isten csak a 75%-át, előadásomon némileg változtatni kell. A nézők túlélőcsomagot kapnak grillezett polip helyett: gyümölcsöt kenyérrel.

Amennyiben csak 50%-ot kapnék, mivel ennyi pénzből nem térülne meg a befektetett energia, kénytelen lennék felolvasóestet tartani. A végén persze hangoskönyv formájában kiadnám.
Ha lennének oly szívtelenek és csak 25%-ot adnának projektemnek, az előadás teljes koncepciója megváltozna: ülnék a tengerparton, és hang nélkül olvasom Pessoa szövegét. Ez is katartikusan hat a nézőkre.

Amennyiben semmilyen támogatást nem kapnék, bosszúból rábeszélném a Trafó vezetőségét, hogy hívják meg Claude Régy rendezését a pesti sznob nyálcsorgató népnek. Megérdemlik.

Mellékletben csatolom az általam említett művészek ajánlásait.

Tisztelettel:

Boronkay Soma

Megjegyzés:
Természetesen amennyiben az Önök közreműködésének köszönhetően létrejön a produkcióm, minden egyes bírálóbizottsági tag kapna két ingyenjegyet.

Az Aida harmadik felvonása is alvós felvonás, a Nílus-parton játszódik, világos, hogy kék fénnyel világítják meg, ami nem is változik, szép zene, sötét: lehet aludni. Pessoa Óda a tengerhez című szövegét is úgy mondta el egyetlen színész, hogy végig kék fény világította meg a színt. Én ettől egy kicsit ideges lettem, elvégre ha az egész stilizált, stilizált a díszlet, stilizált a hang, amin előadják, erősen elemelkedett, költői a szöveg, stilizált a mozgás – erre majd még visszaétrek – akkor ugyan hogy jön ide ez a kékség, pusztán azért, mert tengerről van szó? Kórusénekesként tudom, nem könnyű, sőt eddig azt hittem, lehetetlen, most már tudom, hogy nem az, csak számomra, hogy mozdulatlanul álljunk egy-két órán át, akár Mátrai képek, akár János-passió van terítéken.

No, Jean-Quentin Châtelin szoborként, lábát nem mozdítva mondta végig a teljes darabot, néha szimmetrikus kézmodzulatok, de az is diszkréten a test mellett... És intenzív mimika – már amennyire ez látszott a nagy kékségben, ami egyébként időnként narancssárgásba ütött át – a negyvenöt oldalnyi szöveg arról, hogy állok (nem én mármint, hanem ő) a mólón, a kikötőben, és végiggondolom életem, hajó közeledik, hajó távolodik. A móló is stilizált, mögötte magas, hatalmas hátul befelé görbülő fal – az ég az, vagy hajóbelső, mindegy is, nem is értem, miért volt erre szükség.

Mindenesetre a közel kilencvenéves Claude Régy rendezte, nyilván ő se mozog sokkal jobban, és ő is sokat gondolkozik életén, de szerintem izgibb, ahogy ez az ember előadta, még izgibb, hogy ha a szöveget például feliratozták volna, könnyebben át tudnám érezni a tömeg mérhetetlen lelkesedését, bravózását a végén. Igenis el tudom képzelni a magyar, Somlyó György-fordítást elolvasva, hogy nagy élmény lehetett nekik. Talán ebben az esetben nem a színház, hanem a szöveg üt. Nekik üt.

Mátrai Diána

                                                         

A képeket készítették: Balassa Eszter, Boronkay Soma, Boross Martin, Néder Panni, Vécsei Anna

 

 

Amikor elindul reggel az ember lánya, hogy részt vegyen végre valami szakmai programon, még nem tudja, és honnan is, hogy a fesztivál arca, Wajdi Mouawad eleinte majd késni fog, aztán meg el sem jön, és akkor hiába vettem fel a piros szoknyámat, mert nem lesz, aki értékelje, mert az osztálytársaim meg a Panni már csak ilyenek. Tisztelet persze a kivételnek, akik egyáltalán nem ilyenek, hanem olyanok, hogy azt is észreveszik, ha fordítva van rajtam, vagy ha mondjuk pont nincs is. Szóval Wajdi híján a Lapidáris Múzeumba mentem, ami szintén a főútról nyílik, illetve, hogy afölé tornyosul, mert egy használaton kívül került templomba beköltözött. Ide pedig simán bejutottam, méghozzá mindössze egy euróért, mivelhogy rendelkezem egy Avignon Pass elnevezésű kis füzettel, amivel kedvezményesen császkálhatok a múzeumokban, hála a hétszáz éve beindult és kvázi hatszázharminckét éve már véget is ért avignoni fogságnak, menekülésnek vagy regnálásnak, vagyishogy annak az időszaknak, amikor a pápák ideköltöztek úgy hetven évre. Bepecsételtek, én meg jól körbenéztem, meg fényképeztem és bosszankodtam, hogy a telefonomnak, mert most az látja el a fényképezőgépi feladatokat a szolgálatomban, azazhogy csak mi ketten, ő meg én Avignonban… a két cowboy. Nahátszóval a telefonomnak nekije nagyon erős a vakuja, mert ő olyan szuper, pedig nem is volt drága, de lám, akár szuper, akár nem, ez ott és akkor éppen rossz volt, és én ott és akkor a későbbiekkel ellentétben még ugyancsak nem jöttem rá, hogy ez a vaku kikapcsolható. Sétálgattam a főúton, csapódtam jobbra-balra, igyekeztem elkerülni a tűző napot, meg be is kentem magam, hát hogyne, de mondjuk, a hátamat nem tudtam egyedül bekenni és akkor mindjárt elkezdtek hiányozni az osztálytársaim meg a Panni. Hogy tényleg hol is lehetnek, felkeltek-e már a mi kis falunkban Monfalván, ahol együtt tengetjük bánatos napjainkat, lám tizenkét óra, vajon felkeltek-e, evés, alvás és színház közt vergődve, már. Van persze egy-két kis gyerkőc, aki velem jött be a Grand Avignonba, de miután Wajdit hiába vártuk, könnyelműen megváltam tőlük, hogy begyűjtsek néhány pecsétet, meg hogy hátha  a felnőtté válás rögös útjára léphetnék, némi önállósággal és magamba szállással, meg hogy egészen új emberként térhetnék haza, meg egy kicsit azért is, hátha valaki meghívna egy ebédre, mert most mondjuk nem annyira fizetnék érte, hm. Szóval egyedül mentem a fényképezőgéppé avanzsált telefonommal, a piros szoknyámmal, akit érdekes módon néha megszólítottak a járókelők, meg a csekély francia tudásommal, amit viszont tőlem szokatlan bátorsággal kamatoztattam lépten-nyomon, viszont a franciák általában nem voltak túl lelkesek tőle, és orvul úgy tettek, mintha nem értenék, és akkor inkább átváltottunk az angolra és újfent bebizonyosodott, hogy minden relatív, mert ezek után azt képzeltem, hogy nahát, milyen jól megy ez az angol… A főtér környékén össze-összeverődnek az emberek, hogy az énekelő, táncoló, színtjátszó népséget figyeljék, én is oda-odakukkantok, de általában elég gyengék, viszont vagy nagyon lelkesek, vagy nagyon kedvesek, vagy látszik, hogy szükségük lenne némi apróra. Az is jó, hogy énekelnek, mit nekik a negyven fok, meg nekem is mit, ha betölti a teret számtalan zene bonája, csak a szórólapjaik árasztanak már el, de úgy, hogy a következő múzeumban ki kell majd ürítenem az egész táskámat, hogy a csodapasst előkerítsem, mert olyan átláthatatlan, elborít a szemét, egy múzeum előterében. Ahol majd sokáig gondolkozom azon, hogy ide vajon miért jöttem el, de aztán találok két képet, ami miatt megérte: női akt és szerelmespár. Annyira szépek az arcok, hogy nem is nézem meg, hogy ki festette, nem is érdekel, hogy mi a címűk. Egy padon ülök, egy kis udvarban, szép kis árnyas udvarocska, de hopp hirtelen megjelenik egy nő ebben a kis udvarban, ahol ezeket a sorokat rovom, rám néz és megkérdezi, hogy ugyan már mit akarok, meg ugyan már kire várok, meg rendez-vous-m van-e, és ha nem-e, akkormegazonnalkifelé! Én persze tőlem megszokottan udvariasan érdeklődöm aziránt, hogy ugyan már kié is ez az udvar, de erre nem derül fény, mert nem tudok franciául, semmi baj, lelépek. Megyek, megkeresem az osztálytársaimat meg a Pannit.

Vécsei Anna

Harsonák szólítják helyére a közönséget (később feltűnik, hogy ezt furcsa, kicsit vészjósló madárricsaj is kíséri) – az avignoni pápai palota udvarán kívül ez máshol elég ritkán fordulhat elő. A néző kicsit megilletődik, s ha addig még nem tudatosodott benne a helyszín történelmisége, ezzel a jelzéssel már biztosan. Valószínűleg nem az (A)pollonia című előadás rendezőjének, Krzysztof Warlikowskinak a kérésére hallunk csengőszó helyett harsonákat, de ez az apróság, ha véletlenül is, szerencsésen dialógusba lép a produkció egészével. Warlikowski előadása ugyanis a történelemről szól.

A konkrét, valóságos történelmi téma a holokauszt, ennek feldolgozásához a lengyel rendező különböző kortárs szövegeket adaptált színpadra, de antik görög szerzők műveinek (Aiszkhülosz: Oreszteia és Euripidész: Alkésztisz) terjedelmes részleteit is felhasználta. Vagyis bizonyos értelemben kitágítja (vagy egy pontba sűrűsíti) az időt – egészen annak az európai kultúrának a kezdetéig nyúl vissza, amelynek sokak szerint a végét jelentette a holokauszt. Ebben az értelmezésben az előadás a teljesség megfogalmazására törekszik. A különböző textusok és korok keveredése, az ókori drámák és a XX. század tragédiájának párhuzamba állítása ugyanakkor a ciklikusságot is sugallja, és egyszerre emeli az emberiség egész történelmének drámájává a holokausztot, és ad egy másik perspektívát az irodalmi műveknek azáltal, hogy azok ebben az előadásban a valóság felől olvasódnak.

A kitágított időkeretek mellett a tér is hatalmas. A színpad három részre tagolódik: két szélén egy-egy (nagyobb méretű szobányi) doboz van: az egyiket mind a négy oldalán mindig teljesen átlátszó plexiből építették – ebben WC-kagylókat és mosdókat látunk –, a másiknak – itt székek, kanapé, tévé és egy hajszárító búra van – csak három fala üveg, azok is csak a belső világítás hatására. Mindkét díszletelem mozog. A színpad közepén a többitől eltérően tükörpadló van és négyszögletű állvány, rajta reflektorok: a produkció első részében itt helyezkedik el hátul a zenekar, illetve jön előre az énekesnő, valamint ezen a térszegmensen beszélnek a néphez az ókori drámák szereplői. A játéktér teljes keretét adó falakat csempék borítják, amelyek egyrészt az előadást meghatározó, a négy órás tiszta játékidő nagyobb felében jelenlévő élő kamerakép vetítéséhez nagyszerűen megfelelnek, másrészt pedig hideg és elidegenítő hatásuk van és mindkét síkkal kapcsolatba hozhatóak.

A kamerát rögtön a prológust követő jelenetben használják: Iphigéneiát úgy látjuk, mint egy 1940-es évekbeli, fekete-fehér családi homevideó szereplőjét. Először távolról az egész alakját, majd szuperközeliben csak az arcát. Warlikowski Aiszkhülosz és Euripidész szereplőit nem csak időben hozza közelebb a nézőhöz, a tipikus képek pedig az ismerősség érzetét is felkeltik bennünk, de ez nem jelent érzelmi bevonódást (a színészek nem lélektani realista játékmódja mellett a zene jelenléte is elidegenítő hatású). Sokkal inkább a megértést segíti a két szál – az ógörög történeteknek és a valóban élt Apolonia Machczynska-Swiatek sorsának – összefűzése. Magunk és a történelem megértését.

Solt Róbert

Este elmentem megnézni a magyar sárral bekent élő szobrot. Le is fotóztam. Ez nem tetszett neki, ráadásul nem is dobtam pénzt. Bemutatott. A magyar virtus.

Éppen kezdődött volna a belga (flamand) Jan Fabre Orgie de la tolérance (A tolerancia orgiája) című előadása, elhelyezkedtem a kissé kényelmetlen és a színpadtól jó távol lévő székemben, hogy lássak az előttem lévő kopaszodó férfi fejétől, megtaláltam a pozíciót; ekkor a mögöttem ülő néni megkopogtatta a hátamat: ugyan már húzzam össze magam, mert túl nagyra nőttem.

A színpadon már melegítenek, alsónadrágban, atlétában – látni a testükön, hogy táncosok. Ennek ellenére az előadásban viszonylag kevés táncos rész van, a legemlékezetesebb az utolsó etűd. Az előadás tulajdonképpen rövid, néha összefüggő etűdök sorozata, melyeket általában zeneszámokkal kötnek össze. Mivel etűdök vannak, nincsenek szerepek, maximum egy-egy karakter, de az előadás egésze alatt egy színész több karaktert is eljátszik. Az egyik visszatérő etűd az idősödő házaspár (egy igazi bohócpáros), az egész előadást is ők zárják le, villanásnyi jelenetükkel – meglehetősen váratlan és meglepő befejezés, főleg az előtte lévő látványos és mozgalmas táncrész után.

Az előadás címe nézőcsalogató, ám csalódás is, mivel orgia nincsen. Semmilyen értelemben. De mit érthetünk itt orgia alatt? A színházi műfajt, melynek egyik legjelesebb képviselője Hermann Nietzsch? Vagy szexuális értelemben vett orgiát? Kötve hiszem. Az előadásból pont egy dolog hiányzik: a tolerancia. Nem tolerálják a másságot, legyen az bármilyen értelmű: szexuális, vallási, faji. Nem tolerálnak semmit, viszont mindent megvetnek, mindent karikíroznak, és mindenből viccet csinálnak. Nehéz az etűdöket nem paródiaként nézni. Nem lehet komolyan venni a maszturbációs világbajnokságot, a bevásárlókocsikba élelmiszereket szülő nőket vagy a káromkodások közepette az egész világot szidalmazó színészeket. Mindezt azzal érik el, hogy a szélsőségekig felnagyítják, irtózatos mennyiségben és hosszan ömlesztik ránk a szitkokat, így automatikusan életbe lép az emberi tehetetlenség mechanizmusa, és inkább röhögni kezdünk.

Iszonyatos mennyiségű sztereotípiát sorakoztat fel Fabre: a neonácizmus, a faji és vallási rasszizmus, a fogyasztói társadalom és így tovább. Mindent erős kritikával illet, és az orrunk alá dörgöli, hogy ilyenek vagyunk, mégis röhögünk rajta, még akkor is, ha a képünkbe mondják: csak azért jöttünk ma színházba, hogy meztelen testeket lássunk. És igazuk van. Egyébként a szexualitást szemérmes módon kezelték – ilyen szempontból ez tényleg nem orgia. A maszturbáló-versenyen mindenki az alsójában hokizik, vagy ujjazza magát, bár nem nagyon lehet elkülöníteni a nemeket. Az első meztelenkedés még erősen hat, van drámai súlya. Egy férfi, miközben öngyilkos hajlamairól beszél, fenekébe dugja a fegyverét. Később mikor egy másik férfi a fenekét borotválja a rivaldánál, már nagyon fel sem tűnik, majd mikor valaki bicikliküllőkön játszik a péniszével, már röhögünk. Nincs megdöbbentés, sokkal inkább csak jópofa ábrázolás.

Az előadás legerősebb etűdje egy monológ. Kosztümbe öltözött nő akkurátusan, fotelnek támaszkodva elmondja, hogyan metélte magát körbe, perverz módon. Nem csinál semmit, csak mesél – az illusztrálásra mindössze egy papírlapot használ. Mégis hátborzongató például az a rész, amikor a saját, kivágott klitoriszát szájába veszi.

Az előadás témája rendkívül aktuális: együttélés, a másik elviselése, tolerálása, a társadalom emberre gyakorolt hatásai. Fabre mindemellett számtalan más aktuális dologra is utal: Michael Jackson halála (amelynek beidézése nyílt színi tapsot kap), a guantanamoi börtön, Ku-Klux-klán, tömegfogyasztás. Emellett a kortárs színházi életre is reflektál (bár ilyet Fabre-től már láthattunk): Pina Bauschon át a Cirque du Soleil-ig

Mindenki magányos. Egyedül maszturbál vagy ujjazza magát, valóságos közösülésről, emberi érintkezésről szinte semmit sem látunk. Ez is a világunk része? Fabre görbe tükröt tart elénk: nézzétek, ilyenek vagyunk. Elvesztek a határaink, bármit megtehetünk, bármit kimondhatunk a színpadon: szidhatjuk a fesztiváligazgatót, a rendezőt, a nézőt, Barack Obamát. Miért? Otthon nem ugyanezt csináljuk?

Boronkay Soma

 

 

   

 

 

 

 

 

 

 

Készítette: Balassa Eszter, Boronkay Soma, Boross Martin, Néder Panni, Szabó-Székely Ármin

Nagyon nehéz megélni a hatást. A meg-hatottságot. Megírni még nehezebb. Közben a hatás pont egy exhibicionista lény, szeretne tovább élni, nem elmúlni, konzerválódni a sivatagos évszakokra, a hét szűk esztendőre. De alattomos is. Eleinte bezárja az embert egy vákuumszobába, kiterjeszti a szentimentális magány-érzést. Meg se tudok szólalni, senki ne szóljon hozzám, nem tudok erről most beszélni, nem is akarok, másról meg nem érdemes. Nehogy már okos közhelyeket mondjunk, nehogy már értelmezzünk, ne rontsuk el, ne engedjük be a hideg külvilágot. Ilyenkor csak én vagyok, meg a lelkem. Mindenki más ezer kilométerre száműzve. Ezt gondolom ilyenkor. Alattomos lény a hatás. Mert igazából hárman vagyunk: én, a kis buta lelkem, meg ő. Agresszív, szűklátókörű, szemérmetlenül diktatorikus. Aztán picit elbújik, hagyja, hogy akklimatizálódjak, nem zavar az életben. De mikor újra előjön, akkor már a helyét követeli. Akármilyen formában. Lehet nem tudomásul venni, akkor visszatérő gyomoridegességet, hiányérzetet okoz. Vagy lehet engedni is, ezt teszem most. Akkor megpróbálja az ember a szerintem lehetetlent. A kifejezést. Csakhogy eddigre már eltelt egy kis idő. Magához tért az agyam. Részben tudom kívülről nézni az élményt. A hatás félig-meddig vereséget szenvedett, a védekező mechanizmusok újra pajzsot alkotnak, bezárulok. Másrészt így sokkal izgalmasabb. Naiv, tudattalan valami vagyok, közben folyamatosan ellenkeznek bennem a korábbi védtelenség miatt fokozottan önkritikus, cinikus erők. We have to thank fear. Fear gives us safety. Safety from emotions like love. Emlékezet és sötétben írt jegyzet alapján, az előadás szövegéből. Köszönettel tartozunk a félelemnek. A félelem megvéd az érzelmektől, például a szeretettől. Például.

Végül mégis ő nyer. Vagy én nyerek, nem tudom. De mégiscsak kifejezem valahogy. Pedig, azt hiszem, az Orgie de la tolérance számomra valójában kifejezhetetlen. Egy tanárom szerint rettenetesen kevés az olyan előadás, ami megváltoztatja az ember életét. Nagy bátorság ilyet mondani, a mostanra újra félig cinikus énem nem is hagyja. Nem azt mondom, hogy ez a Jan Fabre-előadás ilyen volt. Inkább megfogalmazom a magam cinikus módján: benne van az első ötben. Annak ellenére, hogy hallottam, mások mit gondoltak, éreztek róla. Vállalhatatlanul hatásvadász, direkt, közhelyes. Annak ellenére csak ennyit, hogy iszonyú sok konkrétumról lehetne okosan írni, mert annyi mindenről szólt – kisebbségek, fogyasztói társadalom, frusztráció, vallás, gender kérdések, hatalmi struktúrák, butaság, gyűlölet, mittudomén. Inkább csak annyit, hogy eleinte okosan figyeltem, fáradt voltam, nem bírtam a jelenre koncentrálni. Hova megyünk utána, miről fogunk beszélni, mit fogok gondolni, mondani, mi lesz. Idővel mindez kitörlődött. Annyi volt, hogy ezt nem hiszem el. És nagyon vicces/nagyon szép/nagyon szíven üt, vagy ezek kombinációja. És itt vagyok, most vagyok, nem akarom, hogy vége legyen, még akkor sem, ha néha picit unalmas vagy lassú. És fantasztikus dolog a színház, az ember, az élet. Most a cinikus agyam szerint kellene ide valami vicces, mert ezt így leírni ízléstelen. De a hatás nagy úr, ez pedig nem egy jól kitervelt írói fordulat. Nem érdekel, hogy szentimentálisan ízléstelen vagyok-e. Sose éltem még át ilyet. Hogy vége lett, egyszer csak tapsolni kezdtünk, és magától felállt a lábam. Vagy majdnem. És a rengeteg mindenki között valahogy mégse zavart, hogy csak én nyomom a standing ovationt. Kábé úgy tíz másodpercig. Emlékezetes tíz másodperc lesz. Emlékezetes két óra.

Marsalkó Eszter

Autóstop.

Budapesti ifjak, táblákkal a kezükben.

Cél: elvileg Marseille, ahová végül ketten jutunk el az ötből, a többiek Aix-en-Provence felé kanyarodnak, sárgabarackot esznek, bolhapiacra mennek, ahol poharakra és egy hamutálra alkudoznak majd, de ez nem a mi történetünk.

Dél van, tűző nap, ürülő vizespalackok, pár fiatal útba igazít, honnan érdemes stoppolni, hármunkat felvesz egy nő, eldob egy benzinkúthoz, ahová pár percen belül a többiek is megérkeznek, pont így volt jó a másik autósnak is, megörülünk: újra együtt.

Eszünk a kavicsos parkolóban, szikkadt szalvétából kihámozott bagett, sajttal, puha vajjal, másodpercek múlva nyoma sincs, jöhet a munka ismét, kiállunk kinyújtott hüvelykujjal, biztató tekintettel: vegyél fel!

Felvesznek, először a többieket, változik a csoport, M-mel maradunk ketten, megáll egy autó, három kétes kinézetű férfi, merre mennek, kérdezzük, ti merre mentek, kérdeznek vissza, az általuk felsorolt tíz városból hálistennek egy sem stimmel, ráadásul valami pénzt is szeretnének, elhajtanak, kisvártatva lefékez egy Nissan, lila ruhás  fiatal nő, sötétre festett szemekkel, egy perccel ezelőtt kiszúrtam már a benzinkútnál, mikor tankolt, beszállunk, én szerencsére előre, nehezen bírom hátul, ő ajánlja fel.

Gázt ad, visszapillantótükrén arab szavakkal teleírt CD fityeg, különféle kabalák társaságában, dübörög a diszkózene, százhatvannal repesztünk Marseille felé, amit a táblára tévesen Marseilles-ként írtunk fel egy sötétkék, zsíros szemceruzával.

Hajunkat borzolja a szél, üzenetet kapunk a többiektől, ők másfele tartanak inkább, az autók mind lehúzódnak az amazon elől, aki – mint megtudjuk – a barátjához száguld épp, engem viszont a sebesség és a zene sem ment meg az elalvástól, dől a fejem jobbra-balra, néha felébredek rá, majd kényelmesen visszasüppedek, míg meg nem érkezünk.

Itt jó lesz, jó, a kikötő mellett szállunk ki, halszag, napszítta szuvenírárusok, tenger, tenger, tenger!

Jólfésült turistacsaládok sült polipot tunkolnak az ezernyi egyforma étterem ezernyi egyforma ponyvájának valamelyike alatt.

Keressük meg G-t, akinek spanyol vezetékneve van, de francia, nála laktam, mikor tavaly itt, mondja M, hát keressük, mondom, nem vagyok az a tervezgető-célkitűző turista típus, megyek, amerre visz a lábam, én tűzök ki néha, mondja ő, jó, az rendben, akkor nem vagyok egy hosszútávú célokat kitűző, egyezünk meg, nem emlékszik pontosan, merre volt a lakás G pár négyzetméteres szobájával, talán erre.

Lépcsősorok vezetnek a távolba, gyűrjük lankadatlanul, M beazonosítja G kedvenc kávézóját, tehát jó úton járunk, G kedves fiú egyébként, csak írásban sokkal jobban kommunikál angolul, mint szóban, ő pedig akkor nem tudott még franciául, ezért csak gagyogtak, G vezette őket a városban, néha követhetetlen tempót diktálva, máskor pedig minden apró utcai szemétdarabkán, fecnin elidőzve.

Megtaláljuk a házat, halleluja, célszemély sehol, a kapucsengőre ráírt új névről a celluxot óvatosan lekaparva kibukkan a megsárgult Perez feliratú cetli, elköltözött, de megtaláltuk, vagy megtaláltuk, de elköltözött, kinek mi a jobb.

Nem baj, robogunk lefelé, elintézem folyó ügyeim a kedves kávézóban, veszünk két kis üveg sört, egy itt élő angol útba igazít a plázs felé, bőrünk ropogósra sül, M Spanyolországról mesél, a magasból lenézve sziklákon elterülő fürdőruhás testek, versenyt csobbanó kamaszcsorda egyforma úszónadrágokban, felszínre csapódó sós hab, vakító motorcsónakok, ámulat; később, mikor az út másik oldalán gyaloglunk vissza, apró, házakkal körülölelt kikötő tárul a szemünk elé, kétoldalt parkoló színes vízi járművekkel, ez élhető hely lehet, reggeli az erkélyen, utána be a vízbe – gondoljuk, de még nem tartunk itt, egyelőre a strandot keressük.

Olvadt kátrány, vibráló ég, egyre jobban gyötör az éhség, de előbb találunk fürdőhelyet, mint boltot, röplabdapálya, ezer ember, minden lehetséges helyet kihasználva; cipőt lerúgva futunk a víz felé, éget a homok, de közel a cél, hűsít a tenger, nagy az öröm, negyedóra múlva mégis elindulunk, kihaltabb partrészt keresve, mezítláb a tűzforró aszfalton, korgó gyomorral.

Pékség balra, kegyelem, puccos, de az éhség szent, rokfortos párnácska zuhan a tátongó gyomor mélyére, tíz méterrel arrébb persze boltot is találunk, M süteményt vesz és nektarint, én még olyat nem ettem, lassan szeretem meg a gyümölcsöket, évente 2-3 új, szerinte ízleni fog nekem, ám legyen, sétálunk tovább, meglátok a falon egy rózsaszínnel ráfújt tevét, egyet már lefotóztam nemrég, keresd meg mind a huszat, hogy megismerd a várost, röhögünk, lefordulunk jobbra a vietnami étterem mellett, sziklás part, átmászunk egy kőfalon, visszafelé majd észrevesszük a lépcsőt is, valóban, hogy mászhatna át az összes itt strandoló, nekem sem megy flottul fél kézzel, a balra nehéz tenyerelni, múlófélben lévő ínhüvelygyulladás, de ez másik történet, melynek elbeszélésére máskor, tehát lemászunk, megisszuk a sört, tízpercenként térdünkig csap a hullám, a nap alattomos támadása észrevétlenné válik a többórás beszélgetés hevében, mennyire mindegy, Avignonban vagyunk-e vagy itt, vagy bárhol, egyik sem reális, mindig meglepődöm, hogy francia szót hallok, a hol helyett a vagyunk a fontos, magunkba tömjük a mennyeien olvadt, ragacsos süteményt, aztán újra felkerekedünk, felszédelgünk az említett lépcsőn, ki az útra újra, séta-séta-séta, jön az apró kikötő, terasz-hajó-reggeli, narancs fények, fotógépek mindkettőnknél, jobbra fel, erre még nem jártunk, kurta utca, pár lépés és M rámmered.

Rámeredek, egymásra meredünk, mert hirtelen csend lett, mintha egy aszfaltba vésett láthatatlan vonal választaná el a némaságot és a tenger moraját egymástól, átlépünk rajta, nyakunkba szakad a semmi, rézbőrű tengerész dohányzik egy padon ülve, lefotózom, lefotóztad, kérdi M, le, pofátlan vagy, mondja, pofátlanul kell ezt, mondom, kanyargunk, a tenger ki-ki bukkan a közeli utcavégeken, sarkonként változik ez a város, ízleni fog a nektarin, szólal meg M, én megijedek, hogy ennem kell belőle, szerencsére jön egy lány, cigarettát kér, nekünk csak sodrós van, elmegy, ez nem jó neki, kérdezem, jó neki, mondja M, de nem tud sodorni, én szívesen megcsinálom, M utánarohan, beszélgetnek, míg a dohányt keresem, szót sem értek belőle, jó lenne minden nyelven érteni, gondolom, a lány elbúcsúzik, M új témával folytatja, elfelejti a nektarint, amitől megkönnyebbülök, de a bűntudat is eltölt, most figyelmeztessem, mindegy, később úgyis eszébe jut -és tényleg, megkóstolom majd, túl is élem, ehető-, autós integet vigyorogva, kiabál nekem, ez már a második, mi van, te itt valami egzotikum vagy, nevet M, nem tudom, de ha igen, maradok, mondom.

Sejtelmes templom bukkan fel két ház között a semmiből, füttyentenék egyet, ha tudnék, M-nek biztos menne, de most ő sem, ezért egymásra nézünk, elismerően bólogatunk, valami kifejező, trágár szót ismételve, azt hiszem, mellettünk szalmakalapos nő fiatal, szőke férfival, szerintem öregedő gésa, biztos vakációzik – fűzi hozzá M, a szőke pénzt vesz ki az utcán lévő bankautomatából, hogy fizesse a nyaralást – egyezünk meg, impozáns graffitik egy falon, ezt már láttam tavaly, de úgy emlékeztem, Granadában, lepődik meg M, pizzát sütnek a sarkon, nekünk fogy a vizünk, lassan találni kéne visszafuvart is, nem öt perc az út, kezünkben hatalmas, hajtogatós térkép, arra való, hogy kicsesszen az emberrel, vagy hogy mindenki lássa a homlokára pecsételve: TU-RIS-TA, mikor az ember inkább vegyülni akar, kószálni, itt lenni, sínek mentén gyaloglunk a távolban lévő diadalív felé, ki tudja, miért van ott, ki rakta oda, minden esetre onnan visz az út Avignonba, egybemosódik a járda az úttesttel, itt a gyalogosnak a piros lámpa villog a zöld előtt, hogy legyen idő felkészülni az indulásra, jó vicc, vizet veszünk egy arab fűszeresnél, most veszi elő M a nektarint, mostanra megjött a bátorságom is, átmegyünk a diadalív alatt, húgyszagú, de mellette szép a rét, kendős asszonyok, piknik, mélyzöld lombú fák.

Táskából szemceruza ki, papír megír: Avignon, stophelyre át, öt másodperce állunk ott, mikor megáll egy férfi, hogy elmondja háromszor, nem oda megy, vállat vonunk, elhajt, minden piros lámpa után újabb autótömeg zakatol át az úton, zsibbad a hüvelykujjam, de megéri itt állni, nem minden nap látni ilyen arcokat, fordulok az óriás dzsippel száguldó megtermett néni után, este nyolc, izzik a nap az égen, holnaptól – messze van még – fesztiválozunk, egybeolvadunk Avignon dübörgő, színes masszájával, még sejtelmem sincs arról, hogy egy elképesztő Jan Fabre filmvetítés közben jön az ihlet, írjam meg a stoppolást, aztán éjszaka egy monumentális kőbánya mélyén a hátulról megvilágított egykori bombanőt, Jeanne Moreau-t hallgatom majd.

Utazom a fejemben, messzire, szétpattan a tüdőm a déli oxigén forróságától, boldog-szomorúság, ahogy a legszebb, amire mindig vissza lehet emlékezni, két fekete talppal a kavicsos talajon, ebből készítik a didgeridoo-t, mutat M egy különös fára, puha belsejét kiütve, levágják az ágakat, autó lassít, szétpattan a gondolat, arab család, beszállunk hátra a húsos, őzikeszemű, el-elpilledő kisfiú mellé, farkasszemet nézek vele, zavarban van, de érdeklődő, az anyósülésről hátraforduló nő M-et faggatja a stoppolás veszélyeiről és Magyarországról, aminek elhelyezkedését Románia alapján lövi be, hálistennek kikerülve a Budapest-Bukarest zsákutcát.

Visszautunk hosszabb, a sötét tekintetű, először félelmetes férfi kikerüli az autópályát, majd a kisfiúhoz hátrafordulva doromboló apukává szelídül, kereszthuzat, megkérdezed, hogy felhúzhatom-e az ablakot, nagy a szél, mondom M-nek, akinek először nem jut eszébe valamelyik szó, de hamar megoldja, a nagyszemű feje billeg jobbra-balra, álmában nyammog, a szélvédőnél pizzásdoboz, megállunk, a nő kidobja egy kukába, az autó hirtelen kanyarokat vesz, dőlünk hárman, M, a gyerekülés és középen én, M szerint nyitott szemmel alszom, pedig csak gondolkodom, hogy min, nem tudnám megmondani, lehet, hogy mégis alszom, szürke az ég, de elkerül a vihar, karunkról sós lé csurog, combunk összeragadva, kellemes zene szól, a többiek lecsót főznek otthon, tudjuk meg egy üzenetből, addigra éhesek leszünk, M szerint fél 11-re bőven hazaérünk.

Zárt ajtók, M nem szereti, ha beülünk, és egyből lenyomják a gombot, biztos a gyerek miatt, mondja, már itthon vagyunk ekkor, ő javasolja, hogy ez legyen az utolsó bekezdésem első mondata, a z betűs, engedek, mert nekem sem jut eszembe jobb, és akárhogy nézzük, M is része a történetnek, sőt; azt gondoljuk, elkapunk a városban valami buszt, ami felhoz a hat kilométerrel távolabbi Montfavet-ba, amit egy elszólás alapján mindenki Monfalvának hív, mint valami mesebeli törpetelepülést, véletlen kiderül, hogy a család itt lakik, öt percre tőlünk, majdnem a ház előtt raknak ki este 10 előtt, bizsergő boldogság, mikor a robbanós cukorka zizeg a szájban, kiszállunk, titeket sem látunk soha többé, a kisfiút persze pofátlanul lefotóztam, M nevető korholással csóválja a fejét, merci, merci, további jó utat, a téren összetalálkozunk a másik hárommal, egymás szavába vágva meséljük az élményeket, barackok és hamutartó, szökőkút árnyéka, aki felvette őket, egyből randevúra hívja az egyik lányt, negatív válasz utáni kínos húszperces út, a sofőr bort iszik vezetés közben, kap napi két palackkal, muszáj elfogyasztani, vidáman sétálunk a kivilágított utcán, lépések tompa visszhangja, jobbra játszótér, befordulunk mögötte, lecsóillat, kipirult arcok, kabócakórus: hazaértünk.

Néder Panni

A képeket készítették: Boross Martin, Kácsor Attila, Néder Panni

Kedden kétszer két és fél órás előadáson volt szerencsénk részt venni. Délelőtt Ludovic Guet, az Avignoni Fesztivál-os kontaktunk mesélt nekünk. Nem hiányzott sárm, tudás, kedvesség. A felajánlott, „elvárt” félórás felszínes bemutatkozás és a fesztivál témájú hetyegés helyett hosszas, sok szempontra kiterjedő kulisszatitkokat és pontos adatokat, háttér információkat bemutató kiselőadás majd beszélgetés résztvevői lehettünk.

Bevitt minket a Pápai Palotába, ahol már építették a Warlikowski-előadás díszleteit (mi azt csütörtökön nézzük meg), bementünk különböző hátsó helyszínekre, ami a látogatók előtt zárt. Így láthattuk a fesztiválalapító Jean Vilar dolgozószobáját, a felépített nézőtér és színpad mellett a hátsó, stábnak készült teret is.

Ludovic vázolta röviden a fesztivál struktúráját, hogy a Pápai Palotában épp fordított sorrendben próbálnak júniusban, mint ahogy majd a fesztiválon a darabok lemennek, így az első darab felállított díszleteit már le se kell bontani. Illetve beszámolt különböző technikai problémákról, például a hang terjedésének időbeli eltéréséről, a szélről, ami rendesen el tud rontani előadást, vagy a különböző rendezők lehetetlennek tűnő kívánságairól – amit az Avignoni Fesztivál, mondanom sem kell, bravúrosan mindig megold, ha a színpad fölé helikoptert akarnak is reptetni.

Este pedig… Már az is elképesztett, amikor a Magyar Állami Operaházban egy egyfelvonásos darab, a Kodály Székely fonójának párjaként, másik egyfelvonásosnak a Psalmus Hungaricust tűzték műsorra. Anyagi szempontból nyilván ügyes megoldás – műsorpolitikailag azonban…. Nevezzenek bátran maradinak, de én szívesebben veszem, ha Operában operát adnak, és nem kibújnak az egyébként vitathatatlanul nehéz műfaj színpadra állításának feladata alól.

Ehhez képest az ember eljön az Avignoni Fesztiválra, készülvén az Opéra-Théâtre-i Angelo, a padovai zsarnok című előadásra, gondosan kikeresi, ki is írhatott belőle dalművet, hiszen Operában adják, és meg is találja: Kjui, a XIX. századi orosz komponista, ki más?

Itt azonban tisztán Hugo-darabról van szó, semmi opera. És elkezdődik a szünet nélküli két és fél órás színdarab. A zene ugyan szól olykor, összeköt jeleneteket, bevezet, aláfest, adott pillanatban megmutatják általa, hogy van olyan színművészük, akinek kiváló hangja van – és akkor ő énekel. Szinte folyamatosak a háttérzajok, vagy emberhangot, tömegmorajlást lehet hallani, vagy valamilyen külső zenét.

Ezzel nem is lenne baj, kicsit rácsodálkozunk, hogy prózát játszanak operaépületben, vagy éppenséggel egy épületben megy próza és opera. Az épület ráadásul több szempontból is hasonlít az Ybl-palotára: ugyanúgy nem fér el az ember lába az emeleti sorok közt, és ugyanúgy nagy műgonddal helyeztek el a nézőtéren oszlopokat, amitől nem lehet látni egyes helyekről. De a miénk sokkal szebb.

Nagy várakozással töltött el mind a fesztivál ténye, mind az Hugo-dráma. A darabot nem igazán szokták játszani, most azonban az alapvetően filmrendező Christophe Honoré mégis elővette. Nem tudom, mit látott benne, nem tudom, mit akart belőle kihozni. Az eleje kifejezetten emlékeztetett arra a Commédie-Française-előadásra, amit még decemberben láthatott a magyar közönség a Nemzeti Színházban – ez nem jó indulás. A színészi teljesítmény se különleges, a régi darabot közhelyesen tették át napjainkba némi jelmez és díszlet segítségével. Platón tologatható szobabelsők, a háttérben körbe rácsos, több emelet magas tornyok. Kortárs, elegáns ruhák, illetve Angelo udvartartásán gettóruhák. Ezen kívül szinte semmi.

Az persze mindenképpen valami, hogy egyszer csak elkezdett az előadás humoros lenni. Furcsa dolog ez: vajon csak egy bizonyos pont után vették észre Hugo tragédiájának szellemes mivoltát? Mindenestre üdítő volt, a közönség is füllel hallhatóan értékelte – a végén pedig boldog tapsolásban törtek ki. A zéró képben történetesen épp egy filmes effekt nem sikerült – mi egy darabig jóhiszeműen tanakodtunk, hogy vajon mit akart jelenteni a HITACHI felirat a leengedett vetítővásznon… De a jelentés nem tűnik túl művészinek: a projektor nem tudta kivetíteni a tervezett – ki tudja, mit.

Angelo szerelmes Thisbébe, Thisbe szerelmes Rodolfóba, Rodolfó és Katalin (Angelo felesége) szerelmesek egymásba. Angelo zsarnok (mint a Szeget szeggel Angelója – már Shakespeare is kellemesen groteszk módra angyalnak nevezi a figurát; nyugodtan feltételezhetjük, hogy a Shakespeare-rajongó és -követő Hugo részéről ez a névadás szándékolt idézet). A romantikus darab, melyből a névtelen levél, a méreg és a kard sem hiányzik, tehát átkerült a XXI. századba. Az eszközök azonban, amivel tehát áttették, nem bizonyulnak elég izgalmasnak, illetve a romantikától való távolodási szándék a játékmód szempontjából nem sikerült, teljesen hagyományos módon folyt a darab, azt hiszem, nem találtak neki egy megfelelő koherens, minden elemre kiterjedő formanyelvet.

Ma egy Jan Fabre-előadásra megyünk, állítólag botrányos lesz. Örömmel várom.

Mátrai Diána

 

 

 

 

 

A képeket készítették: Balassa Eszter, Boronkay Soma, Boross Martin, Szabó-Székely Ármin

Az első benyomás Avignonról nagyjából annyira sokkoló, mintha az embert lesből tarkón lőnék csúzlival. Pont úgy kezdem el kapkodni a fejem, mintha az orvtámadót keresném, de ezúttal másról van szó: igyekszem kialakítani a tökéletes megfigyelési stratégiát. Hiszen annyi minden történik egyszerre, és ezeknek legalább a fele szükségszerűen a hátam mögött. Felébred bennem a japán turista, feltör a Baedeker-hajlandóság – mindent látni, mindenhova eljutni, Párizs-Róma-Berlin, 2 nap alatt. Annál is inkább, mivel itt nem évezredes épületekről van szó – ez egy színházi fesztivál. A múlandóság maga.

A kimaradás/lemaradás szorongató érzésével ülök be délután a helyi gimnázium tornatermébe, hogy megnézzek egy kétórás színházi felvételt. Vajon mi minden történik odakint ezalatt? Inkább követni kellett volna azt a hatalmas velocipédet. Egy lány zongorázott rajta. Biztos szép előadás, amit reklámoz. Kár, hogy nem fogom látni.

Kezdetben nehéz a felvételre koncentrálni. Jan Fabre belga rendező színházi nyelve lefordíthatatlan, ezerféleképp értelmezhető, az ember idővel eltéved az általa kijelölt értelmezési pontok között, és egyszerűen befogadja a látványt. Ez a látvány pedig hol kegyetlen, hol vicces, hol lírai. Hihetetlenül erős érzéki élmény, egy tornateremben, videóról.

Hát még az esti előadás. Az lesz csak az érzéki élmény, gondolom magamban. Szabadtér, természeti helyszín, egy provence-i kőbánya – ez már önmagában varázslat. És tényleg.
Ülök a nézőtéren, a kőbányában felállított tribünön, csillagos ég alatt, háttérben a provence-i dombok, és le vagyok nyűgözve. Pedig az előadás még el sem kezdődött. És milyen sokat ígér a címe: A fény és a homály fiainak háborúja. Az izraeli Amos Gitai rendezte előadás Josephus Flavius történetíró szövegén alapul, olvasom a szórólapon, a zsidó-római háborúról szól. Ráadásul Jeanne Moreau a főszereplő.

A félkör-alakú játéktérben hosszú percek óta fejti a követ három-négy férfi. Hogy miért, az nem derül ki, de az atmoszféra-teremtő erő vitathatatlan – bár nem tudom eldönteni, hogy mire is emlékeztet, hogy mit is látok: egy történelmi témájú kalandfilmsorozat egyik epizódját vagy egy számítógépes stratégiai játék várépítő fázisát. És ekkor elkezdődik, berohan egy férfi, és hosszú percekig dobol a térben elhelyezett két óriási fémépítmény különböző elemein. És dobol a falon a férfi óriási árnyéka is. Háború, fenyegetettség, feszültség. Ekkor lép be Jeanne Moreau, és leül velünk szemben. Innen el sem mozdul a következő száz percben. Olyan csodálatos az orgánuma, hogy nagyon nehezemre esik a szövegre figyelni. De azért értem, ő játssza Josephus Flaviust, aki felolvassa nekünk a Zsidók háborúja című történeti munkáját. Hét képben mesélik el a történetet. A hét kép valóban hét tabló, hiszen az előadás legnagyobb részben a szövegre, a szöveg elmondására épít. Mondhatni eseménytelen, szinte felolvasó-színház jellegű, amit látunk. Kivéve persze a kőbánya-miliőt, a követ fejtő, számomra beazonosíthatalan figurákat, a tablókat elválasztó fájdalmas zsidó népzenét. Csalódást okoz az előadás. Nyilvánvaló, hogy komoly politikus szándék, világnézet, gondolat vezérelte az alkotókat. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az előadás formája nem erősíti, hanem gyengíti a közlést. Nem tudom komolyan venni az arcomba csapódó létfilozófiai monológot, mert úgy érzem, az alkotók maguk sem vették elég komolyan. Nem bíztak eléggé a saját koncepcióban, a szövegiségben, és innen-onnan megtámogatták hatásos, de jelentésmentes színházi effektekkel – a térrel, a zenével, Jeanne Moreau-val. Mérges vagyok.

Aztán meglátom, hogy az előttem levő sorban egy testes hölgy a szomszédja vállán alszik. Elnevetem magam, körülnézek, meglátom a Göncöl-szekeret épp a Titust játszó színész feje fölött, és azt gondolom, milyen csodálatos itt lenni. Láttam egy előadás varázslatos első öt percét. Láttam a lányt zongorázni a velocipéden. Nem érdekel, hogy mi történik a hátam mögött.

Marsalkó Eszter

Már Magyarországon elhatároztam, hogy az első napon, amikor még semmilyen kötött programunk nincs, fürdeni akarok a tengerben, történjék bármi. Vasárnap nincs busz Avignonba; ezzel fogadnak korán reggel. Vagy begyaloglunk, vagy maradunk. Sajtos baguette-halommal felpakolva indulunk a város felé, jófej stopposokban reménykedve. Reményeink hamar betelnek, van időnk az első, gyors avignoni benyomásokat megszerezni. Sok vidám ember, szórólaposok mindenfelé - minket is ők vittek be - meredek mészkőfalak. Dugig telt templom a délelőtti misén, vasárnap van, talpig feketébe öltözött nénik, miközben mi szökőkúttól szökőkútig kóválygunk. Egyszer egy zenekarba ütközünk, az egyik sarkon az esti előadást hirdetik rabláncra vert színészek, nem sokkal távolabb egy dzsigoló szép hölgyeket hengerel le szövegével és szórólapjaival.

 

Irány Marseille. A vonat túl drága, a stoppolás izgalma túl csábító. Kiszemelt autósok, mosolygósan visszaintegető fiatalok, nagy csalódások. Nagyon jól esik, hogy kommunikálnak velünk: jelzik, hogy csak a város másik felébe mennek, vagy hogy nincs hely, de szurkolnak. Legalább érezzük, hogy nem vagyunk láthatatlanok. Kivisznek egy benzinkútig, hátha ott nagyobb az esélyünk. WC nincs, vizünk erőteljesen fogy, a nap egyre jobban süt, a fa már kiszáradt, árnyék sincs – egyelőre autó sincs, ami a tengerig vinne. Egy fiú nagyon sajnálja, de ő csak tankolni jött ide, megy is vissza Avignonba. Muszáj szétszakadnunk.

 

Megyünk Cavaillon felé, keresztül Provence-on. Hogy onnan hogyan tovább, nem tudni, még 50 km és elérjük a tengert. A kellemes melegben jól esik a hátsó ülésen az alvás, miközben a többiek franciául beszélgetnek. Szerencsénk van, jófej a sofőrünk és továbbvisz minket Aix-en-Provence-ba. Ráér, miért ne. Délután szieszta-időben tombol a hőség, de a fasorok és a fellocsolt terek hűsítenek. Szembetalálkozunk elveszett stoppostársainkkal. Érett sárgabarack után körülnézünk a bolhapiacon, mely elsősorban régiségek gyűjteménye, nem is olyan olcsón. Sikerül kifogni az egyetlen egyeurós standot, be is vásárolunk. Még szerencse, hogy a ruhaboltok zárva vannak. Vasárnap van. A templomok nyitva. Keresztelő egy középkori templomban. Minden sarkon szökőkút, sőt a főtéren vízpárát fújó átjáró.

 

Indulnunk kell haza, kész már az Avignon-táblánk, megtaláljuk a megfelelő benzinkutat és a megfelelő formációt, mosolygunk, pozitív energiákat sugárzunk, és ugyanezeket kapjuk vissza. Még akkor is jó érzés, hogyha nem vesznek fel. Persze van, aki nem néz ránk. Inkább. Vagy kiröhög. Végre valaki felvenne minket, de nem vesszük észre, pedig már régóta dudál. Csak informál minket. Nemsokára jön egy BMW, kérdez, beszállunk, szokásos egymás leinformálása, én bealszom, a többiek kommunikálnak annyit, amennyi jólesik, és a sofőr elvisz minket a szállásunkig, még akkor is, ha neki nem esik útba.

 

Boldogan térünk haza, egy szabad nap emlékével, vágjuk a paradicsomot, padlizsánt, ússzuk a hosszokat, várjuk a többieket, de nem nagyon akarnak jönni, mindenki az ország valamelyik részén strandol, stoppol, vagy flamencót néz. Elkészül a lecsó, átbeszéltünk mindent. Nemsokára érkeznek a legügyesebb stopposok, majd a többiek is. Közös késői vacsora, élménybeszámoló, könnyed esti úszás, borozgatás. Előjönnek a kedvenc sztorik, a lelki sérelmek és a megbeszélnivalók.

 

Órák múlva már elcsöndesedik mindenki, a kabócák is alszanak, mi a fáradtságtól szuszogunk. Már csak én vagyok fent, fáj a szemem a laptop fényétől. Nem látom a betűket. Kel a nap. Ma megint meleg lesz. Eszem még egy kis ringlót, hamarosan felébrednek a madarak, elkezdenek cserregni, az agyamra mennek, mert én meg épp elaludni szeretnék. Körbesétálok, jó nézni, ahogy békésen alszanak a többiek, a harmatos fű is kellemes a cédrusok közt. Leülök egy nyugágyba, nézem a halványodó csillagokat, pillanatok múlva a holnapról álmodom.

 

Boronkay Soma

 

Az Avignoni Fesztivál honlapjának tanúsága szerint a rendezvény missziója a francia és külföldi kortárs dráma, tánc, alkotások és színházi előadások egyfajta seregszemléjének lehetővé tétele évente nagyjából negyven produkció felsorakoztatásával. A fesztivál minden évben módosítja programját, és ez 2004 óta mindig egy ún. artiste associé (társult művész) égisze alatt történik. Nagyrészt olyan produkciók adják ki a programot, amelyeket a fesztiválra történő beválogatás előtt még soha nem adtak elő. Gyakori, hogy az adott előadás premierje is a fesztivál keretein belül történik meg. A fesztivál szervező bizottsága évente kétszer-háromszor ül össze, az általános arculat, a program és a várható költségvetés meghatározásának céljából. A bizottság feladata továbbá a fesztivál igazgatóinak kijelölése (ezt formálisan Avignon polgármestere és a francia kulturális minisztérium is jóvá kell, hogy hagyja). Jean Vilar óta minden művészeti igazgatónak teljes szabadsága van programjának összeállításában, és ezt a függetlenséget a fesztivál minden résztvevő szerve tiszteletben tartja, politikai hovatartozástól függetlenül. A fesztivál tehát a művészeti igazgatóság által kiválogatott előadásokból áll össze.

2004 óta ezt a képet minden évben egy társult művésszel való együttműködés alakítja ki, egy olyan művésszel, akinek művészi teljesítménye és ízlése az igazgatóság szerint önmagában is mérceként fogadható el. Azonban inkább az artiste associé világképe, gondolkodása és stílusa határozza meg a programot, és nem művészeti tevékenysége. Az elmúlt évek társult művészei: Thomas Ostermeier (2004), Jan Fabre (2005), Josef Nadj (2006), Frédéric Fisbach (2007), Valérie Dréville és Romeo Castelucci (2008), mindannyian nemzetközi szinten is elismert színházi szakemberek, valamint közvélemény-alakító tényezők. Ez a rendszer minden évben újabb rizikót és kihívást jelent, amelyet a fesztivál és a társult művész közösen vállal, ugyanis a fesztivál művészeti vezetése mindenféle bizottság segítsége nélkül választja ki a meghívott művészeket és előadásaikat.

Az artiste associé nem pusztán a fesztivál programjának összeállítója, de mondhatni az arca is, sőt egyfajta médiuma, akinek a személyén és munkáin keresztül minden évben újraértelmezhető a rendezvény jelentősége. 2009-ben a megtisztelő cím birtokosa Wajdi Mouawad. A wajdi arabul nem mást jelent, mint magát a létezést, és a művész biográfiáját figyelembe véve feltételezhetjük, hogy az idei fesztivál egyik központi témája az összetett identitások és párhuzamos létezések lesznek.

Mouawad 1968-ban született Libanonban, de nyolc éves korában el kellet hagynia szülőföldjét a polgárháború miatt. Franciaországba vetődött, ahonnan azonban szintén tovább kellett állnia 1983-ban, mivel megtagadták tőle a tartózkodási engedély meghosszabbítását. Tanulmányait végül is Québecben sikerült befejeznie, és itt nyert felvételt a National Theatre School of Canada-ba. A továbbiakban színészként, drámaíróként és rendezőként működött, és hamarosan létrehozta önálló társulatát, a Théâtre Ô Parleur-t. 2000 óta rangos kanadai színházak igazgatásában vett részt, és a világ számos táján rendezett, többek között Shakespeare-t, Cervantest, Csehovot, Szophoklészt - sőt a Trainspottingot is. Az Avignoni Fesztiválon korábban két munkáját lehetett megtekinteni, a Littoralt 1999-ben és a Seulst 2008-ban. Idén két előadása került be a fesztivál programjába.

Kíváncsian várjuk, hogy ez a multikulturális hátterű alkotó milyen szinten segíti az avignoni paletta sokszínűségét, nemcsak nemzetközi, de művészi értelemben is, és hogy mit jelentenek a programfüzet dizájnját meghatározó vörös madarak.

Szabó-Székely Ármin

Ha nyár, akkor fesztivál. Elsősorban színházi, de azért még inkább összművészeti. Ez esetben pedig Avignon. De idén miért pont Avignon? Persze az állandó pozitívumok most sem fognak hiányozni: a délszaki hőség (talán kevesebb árvízzel, mint amiben itthon manapság részünk van), a magával ragadó hangulat egy történelmi kisváros szűkebb és tágabb tereiben, és az egymást folyamatosan követő, sőt átfedő programok, amelyek biztosan minden percünket lefoglalják. De miközben azon morfondírozunk, hogy egy hétre hány pólót kellene csomagolni, és hogy vajon szükség lesz-e gumicsizmára, vagy elég egy könnyű esőkabát, érdemes átböngészni a fesztivál hivatalos honlapját is, hogy tudhassuk, milyen előadások közül válogathatunk. Idén miért Avignon?

A provence-i városka világhírű fesztiváljának sajátossága, hogy a helyi színházigazgatók minden évben felkérnek valakit úgynevezett artiste associé-nek, aki kitalálhatja, hogy mi legyen a központi koncepció, melynek alapján a következő évi fesztivál műsortervét összeállítják. Ha megvan az ötlet, az igazgatók és az artiste associé bejárják a világ minden táját, hogy a lehető legszínesebb programmal fogadhassák nyáron közönségüket. 2009-ben Wajdi Mouawad kapta ezt a megtisztelő feladatot, ami igencsak ígéretes tény a változatosságot keresők számára. A libanoni születésű kanadai Mouawad ugyanis kifejezetten sokszínű alakja a színházi szakmának. Még alig múlt negyven éves a színész, rendező, író, de 2007. óta már az ottawai National Arts Centre's French Theatre művészeti vezetője, valamint számos díj és kitüntetés birtokosa – munkásságáért a francia kormány már 2002-ben az Ordre National des Arts et des Lettres lovagi címét adományozta neki. Ő pedig ehhez mérhetően érdekes, gazdag, ugyanakkor komoly és elgondolkodtató, és valóban összművészeti programot hozott létre. Koncepciója középpontjába a történetmesélést állította, az emlékekről, a színházról, festészetről, irodalomról és a mai, önmagából kifordult, nyugtalan világgal való kapcsolatunkról. Klasszikus és kortárs, fikciós és dokumentumdrámákból készült előadásokat hívtak meg a szervezők a világ különböző pontjairól.

A legutóbbi filmjének bemutatójára hazánkba is ellátogató izraeli Amos Gitai ritka színházi kitérőinek egyikét a La Guerre des fils de lumière contre les fils des ténèbres-t ugyanúgy megtekinthetik az érdeklődők, mint a lengyel Krzysztof Warlikowski legutóbbi rendezését, az (A)pollonia-t. Vagy megnézhetik a belga Jan Fabre Orgie de la tolérance című zenés-táncos előadását, az afrikai rendező-író páros, Thierry Bedard és Jean-Luc Raharimanana Les cauchemars du gecko zenés alkotását, vagy éppen a német Christoph Marthaler legutóbbi fesztiválelőadását, a RiesenButzbach, eine Dauerkolonie-t. De ezzel a sor messze nem teljes, hiszen a főprogramban összesen huszonnyolc rendező vagy koreográfus neve van feltüntetve, ráadásul közülük nem egynek több rendezése is műsorra kerül. Az itthon megismert és megszokott fesztiválmetódussal ellentétben pedig nem kell attól félni, hogy bármelyikről lemaradnánk, mert a fesztivál ideje alatt mindegyiket szinte folyamatosan, de legalábbis négy-öt alkalommal biztosan előadják. És ugyan már itt keveredik egymással a színház, a tánc, sőt, még a film is, de a kínálatot tovább gazdagítják az off-programok. Például A 25. óra összefoglaló címen minden éjfélkor lesz egy külön előadás a Művészeti Egyetemen. Ráadásul mivel nem Gitai az egyetlen meghívott alkotó, aki filmkészítéssel is foglalkozik, a művészfilmesek pedig egyébként is előszeretettel fordulnak korunk problémáihoz, nem meglepő, hogy a koncepció köré több vetítést szerveztek. Ha pedig napközben sem csak az utcai mutatványosok produkcióival akarjuk szórakoztatni magunkat, akkor számos felolvasáson, közönségtalálkozón vagy éppen elméleti vitadélutánon vehetünk részt. Nem beszélve arról, hogy akár tikkasztó a meleg, akár szakad az eső több kiállító teremben is barangolhatunk. Mindeközben talán még magával Mouawaddal is összefuthatunk. Akkor pedig már csak egy kis bátorság kell ahhoz, hogy ne csak csendben összesúgjunk a háta mögött, hogy „Nézd, ez ő, az artiste associé!”, hanem akár megkérjük, hogy egy pohár bor mellett meséljen nekünk színházról, fesztiválról, Avignonról.

Balassa Eszter

Az Avignoni Fesztivál története arról szól, hogy ha egy erős színházi
személyiségnek van egy álma, azt meg tudja valósítani, ki tudja
harcolni, arra lesz érdeklődő, ahhoz lesz segítség, annak lehet tere,
alapja, jövője. Jean Vilar, fiatal rendező, színész egy meghiúsult
filmforgatás kapcsán megismerkedik Christian és Yvonne Zervos
műgyűjtőkkel, akik minden évben kiállítást rendeznek az avignoni Pápai
Palotában. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően 1947-ben elindul egy
egyhetes összművészeti fesztivál, amelyből kinő a mai majd´ egy
hónapig tartó, egész Európa színházi életére hatást gyakorló Avignoni
Fesztivál.

Nagy feladatok, nagy sikerek az első időszakban: a színházi élet
kimozdítása Párizsból, új közönség, új látásmód, új színházi nyelv
keresése, friss, fiatal színészek, drámaírók felkutatása, mozgósítása.
Az a harcos szemlélet, ami a háború utáni fiatalokat jellemezte, a
kulturális életben is nagy tettekre sarkallt rendezőket, színészeket.
Megkeresni, megtalálni, megtartani egy olyan nagy létszámú közönséget,
amely nem csak ül és hallgatja az előadást, hanem valóban befogad,
feldolgoz, beszélget, kérdez. Az előadások után, előtt, a fesztivál
keretein belül olyan (sikeres) beszélgetéseket, vitákat szerveztek,
amelyeken kulturális, politikai vezetők is részt vettek, és amelyek a
színházi élet, a francia kultúrpolitikai nagy kérdéseit, változásait
tárgyalták.

Avignon, nyolcszáz kilométerre Párizstól, egy poros kisváros, a
középkor óta elvesztette jelentőségét. Megérkezik ide egy rendező
Vilar, aki a kis színpadok, kis színházak híve, építtett egy hatalmas
szabadtéri színpadot, elkezd klasszikusokkal, eddig nem ismert
művekkel, eddig ismeretlen hangnemben foglalkozni. Évekkel később a
Pápai Palota udvarát kinőve elfoglal több elhagyott templomi teret is
a városban visszaadva így a színháznak a szakralitás helyszíneit.
Bevon a fesztivál kereteibe más művészeti ágakat, elsősorban a táncot,
amit Maurice Béjart koreográfussal közösen új, jelentős színpadi
nyelvnek tartanak. De ugyanígy teret kap a film, a zenés színház, a
koncertpódium. Ezeknek a produkcióknak nagy része direkt a fesztiválra
készül.

Persze nagy kérdés, hogy Vilar, a fesztivál atyjának halála után, hogy
folytatódhat a rendezvény? Az első időszakban még Vilar nevével és
szellemiségében szervezik tovább a fesztivált, de 1980-ban Bernard
Faivre d´Arcier, az új igazgató új tervekkel, új álmokkal, új
szemlélettel érkezik. A Vilar emlékéből élő, hagyománytisztelő
fesztivált átalakítja egy, a vilari örökségre épülő, de modern,
európai léptékű fesztivállá. És micsoda siker! Avignon azóta, művészi
és financiális sikerekkel és buktatókkal, a hagyományos előadások és
az új szellemiségű produkciók közötti egyensúlyt igyekszik
fenntartani, valódi találkozóhelyként. Szinte egyedül Európában.

Mert egy dolgot semmilyen más fesztivál nem tud felmutatni. A
napsütésben kiáltozó kabócákat, a déli éjszaka levendulás, hűvös
levegőjét, az utcákat hetekre ellepő kulturális forgatagot, az álmodni
érkező művészeket, nézőket, fiatal és öreg hippiket, frankománokat és
színházszerelmeseket. Nem tudja más felmutatni azokat a városfalakat,
azokat a templomtereket, azokat a szűk, macskaköves kis utcákat, ahol
lehetetlen nem eltévedni, azt a lerombolt hidat, azt a nagy és
félelmetes és lenyűgöző Pápai Palotát. Más fesztivál nem tud életben
maradni és megújulni hatvanhárom év után, és ilyen erővel, ilyen
emlékekkel vonzani a színházi élet nagy és kicsi, ismert és ismeretlen
rajongóit.

Khaled-Abdo Szaida